2009-06-23
Hey,
Ahogy ígértem és be is tartom a
szavam akkor Toronto és Cleveland. Egyszer volt hol nem volt, volt egy lány,
aki szinte már éjjel nappal gyerekekre, egészen pontosan 2 darab kisördögre
vigyázott a híres neves Amerikában. Kapcsolatokat épített, ahogy volt
lehetősége és nem győzte kapkodni a fejét, hogy mi történik körülötte. Egyszer
aztán Puerto Rico és a januári Cleveland valamint a kisebb nagyobb helybéli
utazgatások után végre átlépte a határt. Nos, ezek után magamról úgy fogok beszélni,
hogy tényleg ÉN mesélem, mert magamról E/3 személyben irtó nehéz írni, meg
persze frappáns kezdetnek mindig lennie kell! ;) :P
Azon a héten, amikor volt a
Memorial Day hétvégén, azaz Május 30-31. én mentem a magyar társasággal
KANADÁBA!!! Ennek az utazásnak azért van akkora jelentősége, mert március 3.
hetében majdnem mentem Tabitáékkal, de nem volt egy nyamvadt aláírás a DS-
form-n. Ez annyit jelent, hogy ki Kanadába még ki tudtam volna még menni, de
vissza már nem engedtek volna. Szóval akkor nem mentem és irigykedve néztem Tabi
képeit, hogy mennyi jó sok mindent néztek meg. Akkor megígértem magamnak, hogy
ha törik, ha szakad, én fogok még kanadai földön járni. Tervem valóra vált a
Cserkészbálra menetellel, ami Hamilton-ban volt. (Ha van valaki annyira buzgó
és megnézi, a térképen ezek a városok nagyon közel vannak egymáshoz, így sok
mindent meg tudtunk nézni végülis nem sok autókázással. Nem tudom eldönteni,
hogy éljen –e a globalizáció vagy csak ez szimplán azzal letudható, hogy nem
Európa.) Nos, hogy talán végre magáról a trip-ről is beszéljek ne csak az
előzményekről. Szombat reggel felkeltem, beszéltem Zsuzsival arról, hogy mikor
és hogyan indulunk. Összeszedtek olyan 11 körül aztán még mentünk reggelit
venni meg Zoli tesójának adtunk oda vmi parkolós jegyet és nagy nehezen, de
sikerült elindulnunk.
A határon sztem nem voltak sokan,
de persze a határőrnek kicsit fura volt a háromféle útlevél és persze mindenki
azon a hülye érthetetlen nyelven beszélt akkor, amikor épp nem a kérdésekre
válaszoltunk angolul. Ennek örömére kipakoltattak mindkét, megnéztek mindent,
hisz ezek szerint nem hitték el, hogy valóban magyar bálba megyünk és másnap
jövünk vissza. Persze bent az irodában ott azért már poénkodott a határőr bácsi,
hogy húúúú magyarok, finom a szilvás-gombócotok! ;) Lábjegyzetben megemlíteném,
hogy ilyen mogorva szőke elméletileg jó megjelenésű és csinos hölggyel, aki
megint végigkérdezgetett minket, hogy honnan a frászból jöttünk, még 20 teljes
életévem alatt nem találkoztam. Megállapítottam, hogy az amerikai határon nem
volt ennyi bajom, mint akkor a Kanadain. Ha rosszabb napom lett volna, akkor
még bosszantott is volna ez az egész szitu, de annak a puszta ténye, hogy
Kanadába megyek, annyira elborította a fejem környékét lila/rózsaszín köddel,
hogy valahogy nem foglalkoztam vele. Diplomatikusan mosolyogtam és válaszoltam
a kérdésekre. A szörnyű ’megpróbáltatások’ után persze olyan érzés fogott el
mintha Alice lennék és épp Csodaországba csöppentem volna. Km/óra mindenhol,
M7-hez hasonló autópálya felépítés, kicsi dimbes- dombos táj, mint a Dunántúlon…..
Nem tudtam eldönteni, hogy valóban csak a szomszéd országba jöttem át, hirtelen
pofán csapot Európa szele, de annyira hogy két napig tiszta kába voltam és
szinte folyamatosan emlékeztetnem kellett arra, hogy ez a valóság. Zolival ott
nosztalgiáztunk, hisz ő egy éve van már kint én meg akkor lassan már fél éve.
Ez annyit jelent, hogy zsigerből elő törik, belőled, ha otthon érzed magad vagy
legalább is valami nagyon ahhoz hasonlóba. Beugrottunk Krisztiékhez (a szülei
kijöttek az 50-es években és azóta is Kanadában laknak; ők voltak a
vendéglátók, ők szervezték a bált és náluk aludtunk) mindezt fél 3 kor, amikor
is mondtuk, hogy mi még azért elrohannánk Torontoba.
Na hát el is rohantunk. A CN-tower már
messziről hirdeti magát, szinte már túró rudiként megjelenő látomásként, hogy
látogass meg (persze ne egyél meg) de az érzés hasonló, azaz csalogató.
Folyamatosan azt hajtogattam magamban és néha még hangosan is sikerült, hogy
nagyon európai….. Persze az államat folyamatosan vissza kellett tolnom normál
helyzetbe, hisz folyamatosan leesett. Belváros: zsúfolt, rengeteg ember, autó,
VILLAMOS!!!!!! Budapesthez hasonló utcák. Vagy kétszer azt hittem pesten
vagyok. Meg is lepődtem…. Megtaláltuk a legjobb parkoló helyet és ezek után
rávettük magunkat a lehetetlenre, azaz meghódítani a hírhedt CN-Tower-t.
Vettünk jegyet, sétáltunk arra amerre mindenkinek mennie kellett. Ugyan úgy
volt minden, mint amikor Drága egyetlen unokatesómmal, Anitával mentünk az
Empire State Building tetejére. Kényszer fénykép, bombakereső fújkálos
csodamasina, várakozás a 220 km/h- val közlekedő liftnél, közben elmélkedés a
nagy dolgokról persze magyarul. : ) Csináltam képeket arról, hogy hogy megy fel
a lift, de a fülbedugulást és a hiperszónikus érzést nem adja át. Mellesleg kívülről, mint a sok- sok száz
évvel később játszódó hiperszuper modern városokban csak ilyen liftekkel lehet
száguldozni mindenfelé. Ami még eszembe jutott az egy mese, talán a Cartoon Network-n
ment, olyan, mint a Flinstones csak a jövőben játszódik és hülye színes
ruhákban rohangálnak, de annak nem emlékszem a címére….Lényegtelen, úgy nézett
ki kívülről és úgy éreztem magam belülről. Persze a rengeteg turistának
köszönthetően nem volt annyira élvezhető az üveglapon való fényképezkedés, de
azért eléggé meredek érzés több mint 400 m magasságban álldogálni vagy épp
guggolni. De én meg tettem, jelentem, bátor voltam! A képek bizonyítják! : ) Aztán
persze leszáguldoztunk lifttel, vettünk képeslapot meg én egy Kanadás kitűzőt a
tatyómra és hopp, máris a kocsiban termettünk hisz az idő már szinte
ágyúdörgéshez hasonlóan kattogott mellettünk, hogy Cserkészbál van. Százszor
jobban tetszett, mint Buffalo. Lehet, hogy a Metropolitan érzés miatt, sokkal
barátságosabb volt. Persze autópályán rengetegen voltak, szóval döcögve tudtunk
csak menni. Mindenesetre gyorsan átöltözünk, belőttük a sérót, smink és gyerünk
a bálra. Persze, nem tudom elégszer elmondani, hogy fura érzés volt egyáltalán
magyarul beszélgetni. Persze ezeknek az embereknek, akik kijöttek 50 éve a
magyar olyan nyelv és kultúra, amit ápolni kell vagy legalább is teljesen fent
kell tartani. Még azt is ki merem jelenteni, hogy magyarabbak, mint én, aki
eredetileg ott éltem 19 évig, csak valahogy nem figyeltem ilyen apróságokra,
mint magyarság. Épp ezért tisztelem és becsülöm őket, hisz rohadt nehéz ilyen
dolgokat fenntartani kitartás és hit nélkül. Mondhatnám, hogy ezt a
temperamentumot és hozzáállást hiányolom én otthonról. 
Odaértünk végre Hamiltonba,
láttam magyar szavakat kiírva és totál összezavarodtam, hisz nem tudtam, hogy
most akkor Jóestéttel vagy goodevening-gel köszönjek. Megoldottam egy mosollyal
és egy fejbólintással, az nemzetközi! ^^
A bál szerkezeti felépítése úgy nézett ki, hogy kaja-műsor –tánc. az
otthon megszokott Katalin bálhoz képest kicsi műsor- kaja- tánc. A kajáról: rántott husi meg minden, ami
magyar és el lehet képzelni, és nem tudtam eldönteni, hogy mit kéne valójában
enni hisz mindegyik nagyon jól nézett ki. A műsor: különböző magyar
népviseletbe öltözött lányok fiúk hölgyek és úriemberek táncoltak néptáncot,
persze magyar népzenére. A gyerekek úgy nyomták a csárdást, hogy én csak
néztem. : ) Persze nagyon aranyosak voltak.
Aztán persze volt zene is, amire lehet kezdeni mulatni. A mi
asztaltársaságunk megmutatta a kanadai magyar népnek, hogy kell mulatni, hisz
bennünk azért eléggé friss az, hogy hogyan mulatunk Magyarországon. Később,
Kriszti anyukájától meg is kaptuk, hogy jók voltunk ;). Fél 4 re értünk haza és
4 re kerültem én ágyba. Reggel Kriszti
ébresztett és lányos zavaromban angolul kezdtem beszélni, hogy fent vagyok
(Hála Drew-nak) Aztán reggeli utána templomoltunk egyet. PS.: idekint nagyon
nagy hangsúlya van a templomba-járásnak és a magyar misének. Olyan érzés,
mintha csak ott találkozhatnának a magyarok vasárnaponként. Persze úgy
terveztem, hogy majd az utolsó előtti padba meghúzom magam végigülöm és minden
szuper lesz, erre nekem kellett vinnem a kelyhet a papnak, mert jajdejó hogy
Magyarországról vannak vendégek. Persze Bálint folyamatosan adta az
instrukciókat, hogy ezt így, azt úgy, ne aggódjatok nem lesz semmi gáz! : ) A
mise után volt egy nagy ebéd és utána jöttünk haza Buffaloba. Furi volt úgymond
haza jönni, de mégis hazajöttünk. Még vasárnap este gyorsan, akinek lehetett elújságoltam,
hogy voltam Torontoban.
Hát akkor Cleveland marad a következő,
amiről beszámolhatok. Hisz csak a kanadai trip lett annyi, mint ami normál
esetben egy chapter. De legalább ez is mutatja milyen mély hatást gyakorolt rám
a másik oldal! : )
pusz
hugs
Zita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése